Utazási idő és túlóra: mit kell elszámolni, mit nem?

Sok munkáltatót és munkavállalót érintő kérdés, hogy a munkaterületre való napi utazás beleszámít-e a munkaidőbe. A helyes elszámolás nemcsak jogi, hanem anyagi szempontból is lényeges. Mutatjuk, mikor tekinthető munkaidőnek az utazás, és milyen esetekben jár érte bér vagy pótlék.

A munkaidő fogalmát a Munka Törvénykönyve egyértelműen szabályozza: munkaidőnek számít a munkavégzésre előírt idő, valamint az ehhez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenységek. Nem számít azonban munkaidőnek a munkavállaló lakóhelyéről a munkavégzés helyére történő utazás ideje – kivéve, ha az adott munkakör sajátossága miatt ez a munkavégzés része.

Nem mindegy azonban, hogy mit tartalmaz a munkaszerződés. Ha a munkavállalónak nincs állandó munkavégzési helye, vagy rendszeresen változó munkaterületen dolgozik, az utazás már más megítélés alá eshet. Ebben az esetben ugyanis az utazás tartama a napi munkaidő részeként értelmezhető.

Konkrét esetben például, ha a munkavállalók naponta a munkáltató telephelyéről indulnak a munkaterületre, és ezt az utat közösen, céges járművel teszik meg, az utazás ideje – a munka sajátos jellegéből adódóan – munkaidőnek minősül. Különösen akkor, ha nincs állandó munkavégzési hely, és a munkavállaló minden nap más helyszínen teljesít munkát.

Ha az utazás például napi 4 órát vesz igénybe, és emellett még 8 órát dolgoznak a munkaterületen, a teljes munkavégzés időtartama 12 óra lesz. Ebben az esetben a munkavállalók az alapbéren túl a munkaidőn felüli órákra 50%-os bérpótlékra, vagy ennek megfelelő szabadidőre jogosultak. Fontos kiemelni, hogy ha munkaidőkeretben történik a foglalkoztatás, és a munkáltató eleve 12 órás munkanapot rendel el, a pótlék fizetése nem kötelező.

A pontos elszámolás érdekében elengedhetetlen, hogy a munkaszerződés és a beosztás világosan rögzítse a munkavégzés helyét és a napi munkaidőt. Amennyiben az utazás ideje kiszámíthatatlan, és a munkáltató utasítása alapján történik, az a munkavégzés részének tekinthető, így bérrel és pótlékkal együtt elszámolandó.

Az Európai Unió Bírósága a Tyco-ügyben hozott döntésében fontos precedenst állított fel. A Tyco nevű spanyol vállalat technikusai olyan biztonsági rendszerek telepítésével és karbantartásával foglalkoztak, amelyekhez naponta változó helyszínekre kellett utazniuk – a lakóhelyükről közvetlenül az ügyfelekhez, mivel a regionális irodákat bezárták. Nem volt állandó munkavégzési helyük, és a munkáltató biztosította számukra a szolgálati járműveket.

Az EUB kimondta: mivel a munkavállalók a munkanapot az első ügyfélnél kezdik, és az utolsó ügyféltől térnek haza, az utazással töltött idő a napi munka része. A döntés értelmében ilyen körülmények között az utazási idő munkaidőnek minősül, hiszen a munkavállalók ezzel az idővel is a munkáltató rendelkezésére állnak.

Ez az ítélet nem általánosan alkalmazható minden esetre, de a hazai bírósági gyakorlat – többek között a Kúria ítéletei – is hasonló elveket követnek: ha a munkavégzés helye nem állandó, és az utazás a munkáltató utasítása alapján történik, az utazási idő munkajogi szempontból munkaidőként kezelendő.